Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anglia története a 16-17. században II.

2009.12.15

I.Erzsébet (1588-1603)  

   

Született: 1533. szeptember 7. Greenwich, London mellett, Anglia – meghalt: 1603. március 24. Richmond, Surrey. Anglia királynője 1588-tól. Édesanyja Boleyn Anna, szegény Erzsébet még hároméves sem volt, amikor apja, VIII. Henrik lefejeztette. Ettől kezdve az élete felemáson alakult, a király hol elfogadta törvényes gyermekének, hol pedig megtagadta.[1] Egészen addig, amíg Henrik el nem vette utolsó feleségét Katherine Parrt, aki rendes mostohaanya módjára gondoskodott a király gyermekeiről, például rendesen tanítatta őket. Egyik tanítója úgy nyilatkozott Erzsébetről, hogy korához képest roppant fejlett és a folyékony latin valamint görög tudása mellé könnyedén megtanult anyanyelvi szinten franciául és olaszul, aminek később a külpolitikában nagy hasznát vette.[2] Fiatalkorában meggyanúsították azzal, hogy Thomas Seymourral titkos szerelmi viszonyt folytatott, amiért a férfit később ki is végezték, valamint azzal is, hogy terhes volt. Nővére, Mária uralkodása alatt 1554-ben a Towerbe zárták, a királynő félt húga esetleges uralomra törő össze esküvéseitől, egy időben félő volt, hogy ki is végeztetik. Majd Mária halála után végre megnyugodtak a kedélyek és kikiáltották Anglia királynőjének. Mária és Fülöp negatív tevékenységei miatt az országban hatalmas támogatói körre tett szert, az emberek szerették és még a vezető politikusok között is erős pártja volt. Ráadásul protestáns volt, valamint a kor embere szerint „tisztán angol”.[3] Uralkodásának első fontos célja a vallási békesség fenntartása volt, a kompromisszum a protestantizmus és a katolicizmus között, valamint a Rómától független angol államegyház fenntartása. Ezeket az alapelveket az 1563-ban kiadott és 1571-ben megerősített úgynevezett 39 cikkely tartalmazta, illetve az 1559-ben elfogadott, az angol államegyház egységét kimondó törvény biztosította. Erzsébet alattvalóinak a többsége ezt vita nélkül elfogadta, ami szerencsésen hozzájárult ahhoz, hogy nem tört ki Anglia és Franciaország között egy újabb vallásháború. A királynő az ország belpolitikáját is ügyesen irányította, minisztereit sikeresen válogatta össze, közülük a legfontosabb William Cecil, Lord Burghley volt, aki Sir Francis Walshingam segítségével hatékonyan irányította az állami hivatalokat, és jól működő szervezetet hoztak létre, ami a királyi jövedelmekkel jól gazdálkodott. Ezt hatékonyan egészítette ki a fizetett sheriffek és fizetés nélküli békebírák helyi rendszere, mely a törvények és a rendfenntartás betartásának leghatékonyabb rendszere volt. Ez a bürokrácia tette lehetővé Erzsébetnek, hogy egészen az uralkodása utolsó évtizedéig nagyrészt a parlamentet mellőzve tudott kormányozni. [4] A királynő politikája ösztönözte a gyarmatosító vállalkozásokat és a földrajzi expedíciókat, például: Sir Francis Drake (a Föld második körülhajózója 1577-78-ban), Sir Walter Raleigh (Virginia 1587-es megalapítója) és Sir Humphrey Gilbert (1583-ban telepeseket vitt Newfoundlandra). Ezek a földrajzi utak segítik majd elő Anglia tengeri hatalommá emelkedését a 17. században. Erzsébetet a népe különböző becenevekkel illette, például hívták a „szűz királynőnek” valamint korabeli kifejezéssel Gloriana-nak, ami az angliai sikereinek glóriáját jelképezte, ezt azzal érdemelte ki, hogy pártolta a művészeteket és a művészeket, támogatottai például: Shakespeare, William Byrd, Thomas Tallis.[5] Voltak még más szimbolikus nevei is, hívták még például: „bíborszínű Hajnalnak”, „Felkelő Napnak” jelezve azt, hogy trónra kerülésével a bajok sötétsége megszűnt, vagy „tündérkirálynőnek”.[6] 1570-ben V. Pius pápa kiközösítette a királynőt.[7] 1569-70-ben kitört egy észak-angliai felkelés és egy sor Erzsébet elleni szervezkedés, ami annak volt köszönhető, hogy a pápa és a római katolikus ügyet képviselő Spanyolország nem nézte jó szemmel Erzsébet és Anglia sikereit. Valamint nem feledkezhetünk el a szomszédos Skóciáról sem, mivel a skótok még mindig szövetségben voltak a franciákkal. A királynőnek nem csak ezektől a külső támadásoktól kellett tartania, hanem attól is, hogy a trónutódlás gondjai miatt összeesküvést szőnek ellene. Például amikor a katolikus uralkodó Skót (Stuart) Mária (Tudor Margit unokája, ezáltal a lehetséges trónörökös) Angliába menekült a skót belharcok elől 1568-ban, akkor Erzsébet tizenkilenc évig tartotta fogságban. A gyanú nem éppen volt alaptalan, hiszen kiderült, hogy 1586-ban bizonyíthatóan köze volt az úgynevezett Babington-összeesküvéssel, spanyol Fülöp Anglia elleni inváziós tervével, így 1587-ben bíróság elé állították és Erzsébet tiltakozása ellenére kivégezték. Spanyol Fülöp nem késlekedett sokáig, 1588-ban útnak indította Spanyolországból a Nagy Armadát (130 hajóból álló inváziós flottát), azzal a céllal, hogy megrendszabályozza Angliát, eltávolítsa Erzsébetet és visszaállítsa a katolicizmust. Az angolok szerencséjére egy hatalmas tengeri vihar segítségével 1588-ban sikerült győzelmet aratniuk a Nagy Armadán. Az örökösödés mellet nagy gondot jelentett még a népesség növekedésének hatására bekövetkező emelkedő árak, illetve az 1590-es évek gazdasági válsága, ráadásul az államkincstárak nagyon megterhelte az 1588 után folytatott Spanyolország elleni háború, ami teljesen sikertelennek bizonyult. Erzsébet uralkodásának a végére az aranykorát élő ország szinte teljesen kimerült katonailag és pénzügyileg. Mindezek ellenére Erzsébet egész uralkodása alatt csak tizenhatszor hívta össze a parlamentet (ebből ötször 1588-1601 között).[8] Amikor össze is hívta a parlamentet, akkor sem volt hajlandó olyan kérdésekben engedni, mint például a házassága és a dinasztia további sorsa. Tudatos döntése volt, hogy nem házasodott meg, mert külföldi hitvese esetén az ország belekeveredhetett volna egy európai dinasztikus-hatalmi küzdelembe, ha pedig angol férjet választott volna, akkor belső harcok vártak volna az országra.[9] Erről való gondolkodását a legjobban az a beszéde fedi fel, amit első uralkodói megjelenése alkalmával mondott a parlament előtt: „Igen, hogy kielégítselek benneteket, már házasságra adtam magam valakivel, az Angol Királysággal név szerint. És nézzétek, mondta, csodálom, hogy elfelejtettétek ennek, a Királyságommal kötött házasságnak és esküvőnek a zálogát. Majd levonta ujjáról és megmutatta azt a gyűrűt, amikor a koronázásakor ünnepélyes szavak kíséretében házasságra lépett a Királysággal. És ne tegyetek szemrehányást, mondta rövid szünet után, amiatt, hogy szánalmas módon nincsenek gyermekeim, mert ti mind és mindenki, aki angol, a gyermekem és a rokonom. Amíg Isten tőletek meg nem foszt (amit Isten ne adjon), csak az igazság sérelmével számíthatok meddőnek… És mind nevem emlékezetét, mind dicsőségemet tekintve teljes megelégedésemre lesz, ha utolsó leheletem után ez fog állni a sírkövemen: Erzsébet nyugszik itt, aki szüzen uralkodott és szűzként halt meg.”[10] Így 1603-ban halálakor nemcsak egy eladósodott Angliát hagyott maga után, hanem ráadásul még a Tudor-dinasztia is kihalt. Őt a trónon Skót Mária fia követte, aki VII. Henrik dédunokája volt.

 

I.Jakab (1603-1625) 

 

Született: 1566. június 19. Edinburgh vára, Skócia – meghalt: 1625. március 27. Theobalds, Hertforshire, Anglia. 1567. július 24. óta király Skóciában VI. Jakab néven. 1603-tól Anglia első Stuart-dinasztiabeli királya, uralkodásával létrejött az Egyesült Királyság (1607-ben megpróbálták Skóciát is hozzá csatolni, de ez eredménytelen maradt), „Nagy Britannia királyának” is neveztette magát. Határozottan a királyi abszolutizmus képviselője volt, szemben az egyre növekvő erejű parlamenttel. Külpolitikájának egyik fő célja az amerikai gyarmatok számának növelése, belpolitikájában pedig számára a belső béke fenntartása volt a legfontosabb. Édesanyja Stuart Mária Skót királynő volt, akit majd I. Erzsébet kivégeztet 1587-ben, édesapja: Lord Darnley volt, Mária második férje. A férfi azonban a kis Jakab születése után nyolc hónappal meghalt. A királynő azonban nem váratott sokat a harmadik házasságára, ennek az lett az eredménye, hogy a skót főurak fellázadtak és lemondásra kényszerítették, így Mária 1568. május 16-án elhagyta az országot, Angliába menekült, soha többet nem találkoztak. Fia, Jakab 1567. július 24-én Skócia király lett. Jakabot kiskorúsága idején a skót főurak irányították, de tulajdonképpen Skóciában nem volt olyan hatalmas szakadék az uralkodók és alattvalóik között, mint Angliában. A Stuartok nem voltak mások, mint elsők az egyenlők között. Jakab nagyon tanult volt, kiválóan tudott görögül, latinul és franciául, kedvenc olvasmányai pedig az antik és a vallásos művek voltak. Próbálkozott versírással is az irodalom terén, de ebben nem ért el különösebb sikereket.[11] A skótok főleg azért szerették meg, mert műveltsége mellett szeretett vadászni, valamint boldog-boldogtalant megajándékozott, nemigen értett a pénzhez. Vallását nézve hithű presbiteriánus volt, annak ellenére, hogy nem nézte jó szemmel a presbiteriánus papság munkálatait a Skót királysággal szemben. Élete vége felé viszont, már anglikánként tartották számon. Jakab 1589 augusztusában elvette feleségül Annát, II. Frigyes dán király leányát. Első gyermekük 1594-ben született, ő volt Henrik herceg. Bár született még feleségétől egy fia (a későbbi I. Károly) és egy lánya igen csekély vonzalmat tanúsított a másik nem iránt. Politikájának egyik fő célja mindig is az volt, hogy jó viszonyban maradjon I. Erzsébettel, hogy így tudja majd biztosítani a trónutódlását. E képen esett meg az is, hogy amikor anyját halálra ítélték 1587-ben, húszévnyi raboskodás után, Jakab csupán csak formailag tiltakozott a kivégzés ellen. Tudta nagyon jól, hogy nincs abban a helyzetben, hogy megtámadhassa Angliát, és valójában ez nem is állt az érdekében. Jakab, Erzsébet uralkodásának utolsó éveiben magánlevelezésbe kezd Sir Robert Cecillel, a királynő főminiszterével, hogy az angliai királysága idején segítse őt. Erzsébet végül 1603-ban meghalt, és ekkor Jakab került az angol trónra, egyből Angliába is költözött, a bevált főhivatalnokaira hagyva a skóciai ügyeket. Élete során csupán egyszer tért vissza szülőhazájába, 1617-ben. Angliába költözése után, nem sokkal elvált a feleségétől, de megadta a neki járó tiszteletet, mint a dán király testvérének. Anna később, 1619-ben meghalt. Uralkodásának egyik kezdeti lépése az volt, hogy 1604-ben békét kötött a franciákkal és a spanyolokkal, Anglia ősi ellenségeivel, mert elszántan hitt abban, hogy megteremtheti végre a békét. Szomorúságára Angliában nem becsülték annyira, mint régen Skóciában. Nem értette a Parlamentet, így sokszor összetűzésbe kerültek egymással. Nem volt sok kapcsolata az angol középosztállyal, mert míg Erzsébet beutazta az országot, addig Jakab szinte sosem mozdult ki. Az alattvalóinak az sem tetszett, hogy rokonszenvezett egy spanyol diplomatával, akinek a hatására a fiát, Károly herceget Madridba küldte, hogy keressen magának spanyol hercegnőt feleség gyanánt. Időközben Károly lett a trónörökös, mivel a bátyja, Henrik 1612-ben meghalt. Károly hazatérvén szövetséget kötött Buckingham hercegével, amiből szinte teljesen kihagyták a királyt, így Jakab a királysága utolsó tizennyolc hónapjában már ténylegesen nem gyakorolta a hatalmat. Végül 1625. március 27-én meghalt, fiára hagyva a trónt.[12]        

 

I.Károly (1625-1649)

 

Született: 1600. november 19. Dunfermline-kastély, Fifeshire, Skócia – meghalt: 1649. január 30. London. 1625-től Nagy-Britannia és Írország királya. Édesapja: skóciai VI. Jakab, édesanyja: dániai Anna. Fiatalkorában egyedül maradt az udvarban, hiszen bátyja Henrik 1612-ben meghalt, nővérét – Erzsébetet – pedig 1613-ban férjhez adták. Károly jó természetű volt, pártfogolta a művészeteket és eltántoríthatatlanul ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, hogy a királyokat Isten szánta az uralkodásra, így már a kezdetektől fogva nem értett egyet az Alsóházzal. 1625-ben, trónra lépése után összehívott egy parlamentet, ez volt az első Parlamentje. Ezen nagy viszálykodás támadt, mert a Parlamentnek nem tetszett Károly kegyeltjének, Buckinghamnek a túlságosan nagyra nőtt befolyása. Ráadásul a spanyolok elleni háború is nagyon költségesnek bizonyult és még sikerrel sem járt, valamint vallási ellentétek is adódtak közöttük, hiszen Károly a konzervatív Anglikán Egyházhoz húzott, míg a Parlament többsége puritánokból állt. 1626-ban összehívta a második parlamentet, amit szinte rögtön fel is oszlatott, mert ekkor még jobban összekülönböztek az ellentéteik. Közben az ország háborúba keveredett Franciaországgal is, főleg Buckingham miatt, pedig Károly XIII. Lajos francia király sógora volt. 1628-ban összehívta a harmadik parlamentet is, de ekkor az Alsóház a kezébe ragadta az irányítást és a Jogok kérvényében összefoglalta az újításait. Például: határozatokkal ítélte el az önkényes adóztatást és a bebörtönzéseket. Ezt a petíciót Károly kénytelen volt aláírni. 1629 januárjában összeült a negyedik parlament, közvetlenül Buckingham meggyilkolása után, viszont a király március 2-án elnapolta, de a parlamenti elnököt erőszakkal a székében tartották és kimondattak három király ellenes határozatot. Károly ez után tizenegy évig nem hívott össze parlamentet. Látszólagos békét kötött a spanyolokkal és a franciákkal, de a sok kiadás miatt egy új adót vezetett be, az úgynevezett hajópénzt. Ezt először csak a kikötőkre vetette ki, majd végül az összes városnak fizetnie kellett. A plusz pénz egy kis felemelkedést biztosított egészen addig, amíg Károly 1639-ben bele nem keveredett egy háborúba a presbiteriánus Skótokkal, ez volt a püspökök háborúja, melyben Károly vereséget szenvedett. 1640-ben újra összehívta a parlamentet, ez volt az úgynevezett Rövid Parlament, áprilisban hívta össze, de május 5-én már fel is oszlatta. Ez év augusztusában a skót seregek megfutamította az angolokat északon, így Károly összehívott még egy parlamentet. A Hosszú Parlament 1640 novemberében ült össze a Westminsterben.[13] Károly békülékeny volt, így elfogadta azt a határozatot, hogy háromévente össze kell hívni a parlamentet, valamint jóváhagyta, hogy törvénytelenítsék a hajópénzt és elismerte, hogy az elmúlt tizenegy évben rosszul kormányzott. Ezek után kitört egy írországi lázadás, mely tovább szította a régi nézeteltéréseket, ugyanis Károly nem engedte át a parlamentnek az újonnan felállított hadsereg irányítását. Így 1642 elején mind a király mind a parlament fegyverkezni kezdett. Károly bízott a béke megőrzésében, de végül augusztus 22-én, Nottinghamben kitört a polgárháború. A király a walesi határvidékre helyezte a főhadiszállását és az ügyei eleinte kedvezően is alakultak, egészen addig, amíg a skót presbiteriánusok szövetségre nem léptek a parlamenttel. A skót hadsereg 1644 januárjában újra megtámadta Angliát. A király legidősebb fiát – a későbbi II. Károlyt – 1645 tavaszán nyugatra küldte, ahonnan ő Franciaországba menekült az édesanyjához. Ebben az évben június 14-én a nasebyi csatában Károly vereséget szenvedett, és egész évben a parlament győzedelmeskedett katonailag. A skótok megegyezés után átadták a parlamentnek a királyt 1647 januárjában, akik Northamtonshire-ben tartották házi őrizetben, majd átvitték Hampton Courtbe, de innen megszökött. A Wight-szigetre szökött, innen folytatta a tárgyalásait. 1647-ben a skótokkal titkos megállapodásra jutott, hogy ha segítenek hatalma visszaállításában, akkor cserébe elismeri a presbiterianizmust Skóciában, és jóváhagyja annak bevezetését Angliában is három évre. Azonban 1648 augusztusában a Károlyt támogató skót erők vereséget szenvedtek a prestoni csatában. A hadsereg követelésére a királyt 1649. január 20-án bíróság elé állították a Westminster Hallban. Károly nem volt hajlandó védekezni, mert szerint „a királyt nem foghatja perbe földi igazságszolgáltatás”, így végül január 27-én kimondták rá a halálos ítéletet, ezt január 30-án reggel hajtották végre. A király bátran ment a halálba, „a nap vértanújának” tartotta magát. Egy héttel később Windsorban temették el.[14]

 

 

 

                          Bibliográfia

 

·         Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001.

·         David Hilliam: Királyok, királynék és fattyak, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen

·         Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006.

·         Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993.

·         Szántó György Tibor: Anglia története, Kozmosz könyvek



[1] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /29. oldal/

[2] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /451. oldal/

[3] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /29. oldal/

[4] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /160. oldal/

[5] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /161. oldal/

[6] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /32. oldal/

[7] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /158. oldal/

[8] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /161. oldal/

[9] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /162. oldal/

[10] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /31. oldal/

[11] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /311. oldal/

[12] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /312. oldal/

[13] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /362. oldal/

[14] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /363. oldal/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.