Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anglia története a 16-17. században I.

2009.12.15

Anglia története a 16-17. században

 

Az érintett Dinasztiák és uralkodóik:

 

Tudor-ház:

 

VIII. Henrik               1509-1547

VI. Edward                1547-1553

Lady Jane Grey          1553

I.(Véres) Mária           1553-1558

I. Erzsébet                  1558-1603

 

Stuart-ház:

 

I. Jakab                       1603-1625

I. Károly                     1625-1649

 

VIII. Henrik (1509-1547)

 

Született: 1491. június 28. Greenwich – meghalt: 1547. január 28. London. Apja: VII. Henrik, más néven Tudor Henrik, Richmond earlje, Anglia királya volt 1485-1509-ig. Megalapította a Tudor-dinasztiát, és ő vetett végett a Lancaster- és a York-ház között dúló rózsák háborújának. Anyja: Yorki Erzsébet.[1] Aki a kényszerházasság ellenére boldog életet élt VII. Henrikkel, halálakor pompás temetést rendeztek neki, sírja a Westminster-apátságban található az egyik legszebb az országban. Emlékét őrzi a franciakártya-pakliban a királynői lap portréja. VIII. Henrik testvérei: Arthur, aki meghalt 1502-ben, özvegyen hagyva Aragóniai Katalint, mind a ketten 15 évesek voltak a házasság megkötésekor.[2]  Nővére: Margit, őt IV. Jakab Skót királyhoz adták feleségül, míg húgát, Máriát a későbbi V. Károly császárhoz adták feleségül.[3] VIII. Henrik első felesége: Aragóniai Katalin. Eredetileg VII. Henrik idősebb fiának, Arthurnak a felesége volt. Mind a ketten fiatalok voltak, egybekelésük a Szent Pál-székesegyházban zajlott és a valaha látott egyik legpompásabb esküvő volt. Katalin spanyol tánccal, kasztanyettával nyűgözte le az angol udvart, az országa szokásaihoz híven csontokat csattogtatva, de sajnos Arthur négy-öt hónap múlva meghalt, valószínűleg pestisben. Az özvegyen maradt Katalin haza akart menni, de az elszánt VII. Henrik nem akarta elveszíteni a politikailag fontos Katalint. VIII. Henrik ekkor mindössze tíz éves volt, így várni kellett az esküvővel. Amikor VII. Henrik meghalt VIII. Henrik a tizennyolcadik életévéhez közelített, így megtartották szerény esküvőjüket Greenwichben, Katalin ekkor 23 éves volt.[4]

Érdekes, hogy Henriket a szülei valójában Canterbury érsekének szánták, a sors iróniája viszont, hogy ő lett a Rómától elszakadt anglikán egyház megalapítója.[5] Ez a XVI. századi mozgalom nem állt meg csak a vallásnál, új egyházi és politikai szervezetek jöttek létre, majd elterjedtek a reformáció befolyása miatt a demokrácia eszméi, amikből később létrejött a liberalizmus, a radikalizmus és a szocializmus. Valamint ezek mellett kialakult az abszolút- és az alkotmányos monarchia.[6]

Tulajdonképpen az egész anglikán egyházszakadás egy nyílt titoknak köszönhető. VIII. Henrik és Katalin házassága úgy jöhetett létre, hogy külön pápai kérvényt kellett benyújtaniuk azzal az érveléssel, hogy Arthur és Katalin fiatalok voltak, így nem hálták el a nászukat. Érdekes, hogy miután Katalin hat gyermeket szült Henriknek és abból csak az 1516-ban született Mária maradt életben – a későbbi I. Mária, Henrik arra hivatkozott, hogy házassága érvénytelen, mert Katalin és a bátyja mégis elhálták a nászéjszakát. Ez a feltételezés az akkori pápának – VII. Kelemennek – is sok volt, egyrészt hirtelen jött a kérés, mert elődjétől – II. Gyulától – kaptak engedélyt a házasságra, másrészt pedig a pápa a német-római császár befolyása alatt állt, aki nem szimpatizált Henrikkel. Hiszen Henrik 1519-ben a német-római császári cím megszerzésével is próbálkozott. VIII. Henrik válása mind azért volt, mert ebben az időben még szinte elképzelhetetlennek tartották, hogy egy nő uralkodjon, mindenképpen kellett egy fiú trónörökös, amit Henrik Katalintól nem kaphatott meg. Pedig a király az egyik legbefolyásosabb emberét is bevetette a pápánál, ő volt Thomas Wolsey lordkancellár (1515-től kardinális, 1518-tól pápai legátus). Wolseyt maga a nép is gyűlölte, és mivel nem sikerült nyélbe ütnie a válást 1530-ban menesztették a hivatalából és perbe fogták. Mindössze csak azért nem sikerült kivégeztetni, mert fogsága idején magától is elhalálozott.[7] Wolsey „utóda” Morus Tamás lett, akit miután szembe került a király mindenható uralkodói elveivel, lemondásra kényszerítették, majd kivégezték 1535-ben.[8] Valójában a pápa és a király között régen nem volt rossz viszony, 1521-ben Henriket kinevezte a „hit védelmezőjének” (defensor fidei).[9] Legjobban azt szerette, ha a kereszténység első hatalmas világi védelmezőjéhez, a IV. században élt Nagy Konstantin császárhoz hasonlították.[10] A „hit védelmezője” címet a király a reformáció után is büszkén használta, hiszen a római katolikus tanítással nem fordult szembe, az 1534-es törvény Angliát minden külső világi és egyházi befolyástól mentes „birodalomnak”, azaz független királyságnak mondta ki. Valamint a mindenkori Anglia mindenkori uralkodóját az angol egyház (anglicana ecclesia), illetve alattvalóinak egyedüli szuverén fejének nyilvánította.[11] Még azt is megtiltották az embereknek, hogy maga a pápa szót kiejtsék a szájukon, helyette Róma püspökét kellett használni.[12] Henriknek a Luther Márton által kezdeményezett, valódi reformációhoz nem sok köze volt. Luther és Henrik személyesen sem kedvelték egymást, mert Henrik 1521-ben A hét szentség védelme címmel íratott és saját nevével jegyzett egy teológiai traktátust, ami kifejezetten Luther ellenes volt, hiszen akkoriban Henrik még a római katolicizmus és a pápaság híve volt.[13]  

Wolsey után az új kancellár Thomas Cromwell lett. Henrik a parlamenthez fordult, 1529 és 1536 között egyház ellenességét egy sor törvénnyel jelezte, míg végül Thomas Cranmer canterburyi érdes 1533-ban érvénytelenítette Henrik és Aragóniai Katalinnal kötött házasságát, így az uralkodó feleségül vehette Anne Boleynt.[14] Egyébként a házasság felbontása ritka cselekmény volt a római katolikus egyházban, a házasság szent és sérthetetlen volt, szinte sosem engedélyezte a pápa.[15] A protestáns uralkodói házasságoknál a reformáció után sem vált gyakorivá a válás, a házasság szilárdsága a jellemző.[16]

1535-ben végre megjelent az első angol nyelvű Biblia-fordítás is, segítve az anglikán egyház terjedését. Ráadásul Henrik nagy csapást mért a kolostorokra 1535-40 között, amikor felszámolta őket és elkobozta a vagyonukat. Ezek a földek nem csekély jövedelmet jelentettek, mert az ország 10%-át adták ki a kolostori birtokok. Ezek az intézkedések ellen kitört egy észak-angliai felkelés, amit Cromwellnek sikerült nehézségek nélkül levernie. 1536-ban VIII. Henrik megtette meg tette az első lépéseket a Brit-szigetek egyesítése felé, hiszen ekkor Walest betagolták az angol parlamenti és közigazgatási rendszerbe. 1544-ben jelent meg először a „lordok háza” (House of Lords) elnevezés, mintegy utalva a parlament másik, alsó házának, a „képviselőháznak” (House of Commons) növekvő súlyára.[17]

Henrik második felesége: Anne Boleyn (Boleyn Anna). Eredetileg Katalin udvarhölgye volt. Anna több akart lenni a király szeretőjénél és megmondta neki, hogy ha vele akarja megoldani az utódlási problémát, akkor feleségül kell vennie. Henriknek hat évébe került mire sikerült elválnia első feleségétől, így 1533 januárjában elvehette Annát. A pápa erre a lépésre kiközösítéssel válaszold, de ez senkit sem zavart. 1533 szeptemberében (szeptember 7-én vasárnap[18]) megszületett első közös gyermekük, Henrik legnagyobb bánatára, hiszen Anna egy leánynak adott életet, Erzsébet hercegnőnek – a későbbi I. Erzsébetnek.[19] A kis hercegnő megszületése után Anna nem tudott újra gyermeket hozni a világra. Henrik egyre türelmetlenebb lett és végül 1536-ban hűtlenséggel megvádolták Annát, így 1536. május 19-én, a Tower Hillen lefejezték.[20] Ebben az évben Aragóniai Katalin is elhalálozott, 50 éves volt és rákban halt meg.[21] Henrik harmadik felesége: Jane Seymour lett. Ő is udvarhölgy volt, méghozzá Anna udvarhölgye, így jól kiismerhette a királyi udvart és tudta, hogy a legfontosabb dolga egy fiút szülni Henriknek. Végül 1537-ben megszületett a várva várt fiú – a későbbi VI. Edward. De sajnos Jane tizenkét nappal a szülés után gyermekágyi lázban meghalt.[22] Ő az egyedüli, aki a windsori Szent György-kápolnában nyugszik a királlyal, Henrikkel együtt.[23] Henrik negyedik felesége: Kleve-i Anna lett. Őt Cromwell „szerezte” a királynak, a házasság külpolitikai szempontból lett kitervelve, ám a frigy rendkívül rövid és eredménytelen lett, ami Cromwell lefejezésével végződött 1540-ben.[24] Anna nem nyerte el a király tetszését, a források szerint a férje irtózott tőle és a nászéjszakán „éppen olyan lánynak hagyta meg amilyennek találta”. A válást 1540 júliusában mondták ki.[25] Egy idő után megbékéltek egymással, és Anna beleegyezett, hogy hivatalosan is Henrik „nővérévé” nyilvánítsák és Angliában maradt, itt is temették el.[26] Henrik ekkor már igencsak benne volt a korban, Európa legidősebb uralkodójaként nagy tapasztalatai voltak a kormányzás terén, és Cromwell halálával egyedül uralkodhatott Angliában, de a bölcsesség és a nagylelkűség hiányzott belőle, ezek tehették volna igazán nagy emberré. A korral eluralkodott a mindig gyanakvó és titkolódzó királyon a paranoia. Ezeket tetézte az egyre romló egészsége, a király rettenetesen elhízott. Éles eszét megőrizte, de gyakran gyötörte depresszió és rosszkedvűség.[27] Henrik életében ötödik felesége hozott egy kis derűt: ő volt Katherine Howard. Ő is Anna egyik udvarhölgye volt és mindössze húsz éves a házasságkor. Gyermeket nem szült a királynak, de két év házasság után őt is meggyanúsították hűtlenséggel, ami talán nem is volt annyira koholt vád, mint régen Anne Boleynnél. Katherinet végül 1542. február 13-án lefejezték. Henrik még egyszer, hatodszor is megházasodott, utolsó felesége: Katherine Parr lett. Nem egészen négy évig volt a király felesége és Henrik halála miatt rá nem várt olyan szörnyű sors, mint néhány elődjére. VIII. Henrik volt a harmadik férje. Ő gondoskodott a király gyermekeiről, mostohaanyjuk lett és méltó neveltetést biztosított nekik.[28] Henrik halála után még egyszer férjhez ment és gyermeket szült, de sajnos harminchat évesen gyermekágyi lázban meghalt.[29] VIII. Henrik öregségére belevágott egy nagyon költséges kétfrontos háborúba, Skócia és Franciaország ellen. Szerette volna Skóciát Angliához csatolni, V. Jakab skót király halálakor volt is remény erre utódok házasságával, de a Skót főurak elpártolása a franciákhoz ezt meghiúsította.[30] VIII. Henrik a sok rossz tulajdonsága ellenére nem volt rossz ember és a népe is talált benne tisztelni és szeretnivalót. Henrik maga jelentette a kor reneszánsz uralkodójának megtestesülését. Pártolta a művészeteket, szerette a zenét, ő maga is kitűnő lant-játékos volt, nyelveket beszélt, tanult volt, szeretett vadászni és atletizálni valamint ezek mellett mélyen vallásos is volt. VIII. Henrik 1547. január 28-án halt meg.[31] A király halálakor az ország magára maradt a kormányzással együtt, a trónörökös Edward mindössze kilenc éves volt.[32]

 

VI. Edward (1547-1553)

 

Született: 1537. október 12. London, Anglia – meghalt 1553. július 6. London. Anglia és Írország királya 1547-től.[33] Ő volt VIII. Henrik egyetlen törvényes fiú utóda. Az édesanyja Jane Seymour volt, Henrik harmadik felesége, de sajnos a szülés után pár nappal meghalt. Csupán kilenc évesen került Anglia trónjára. Apja még életében kijelölt mellé egy régenstanácsot.[34] Nagybátyja, Edward Seymour, Somerset hercege Lord Protector-nak nyilvánította magát, aki hatalmát három fő dologra használta fel: saját családja befolyásának növelésére; a skótok elleni háborút megújítására valamint a protestáns jellegeket elmélyítésére az angol egyházban. Sikerült az angol reformációt kiszélesíteni egy sor olyan rendelkezéssel, mint például: a latin misézés betiltása vagy a papok házasodásának engedélyezése. Valamint 1549-ben kiadták Thomas Cranmer imádságoskönyvét, amit egyből kötelezővé is tettek. Ám ezen intézkedések miatt pár helyen (például: Devonban) vallási lázongások, felkelések törtek ki. Ezek az események és az 1551-es kiújult Franciaország elleni háború bukása Somerset kivégzéséhez vezetett.[35] A vallási lázongásokat John Dudley, Warwick earlje verte le, ezzel sikerült elég nagy befolyást szereznie, Somerset halála után ő lett a Lord Protector és felvette a Northumberland hercege címet.[36] Legfőbb intézkedései: sikerült véget vetnie a skótokkal és a franciákkal zajló háborúnak; 1552-ben pedig kiadatott egy második imádságoskönyvet, a társadalmi béke fenntartása érdekében, valamint „hivatalossá” tette a protestantizmust Angliában. Majd elkövette élete legnagyobb és utolsó ballépését: rávette a tuberkolózisban haldokló VI. Edwardot, hogy ne Máriát (a még VIII. Henrik által kijelölt utódot) jelölje ki az angol trón örökösévé, hanem VIII. Henrik húgának unokáját, Lady Jane Greyt.[37] Dudly ráadásul a tizenöt éves Janet hozzáadta a szintén tizenéves fiához, Guilford Dudleyhoz, hogy családja vagyonát és befolyásosságát növelhesse. VI. Edward végül 1553-ban elhalálozott, és akarata ellenére Jane Grey követte őt Anglia trónján. Jane mindössze kilenc napig uralkodott (1553. július 10-19.[38]), majd Mária a Towerbe záratta egészen addig, amíg 1553 végén ki nem végezték, Jane ekkor tizenhat éves volt.[39]

 

I.(Véres) Mária (1553-1558)      

 

Született: 1516. február 18. Greenwich, London mellett, Anglia – meghalt: 1558. november 17. London. ő volt az első saját jogán uralkodó angol királynő 1553-tól. Anyja: a spanyol hercegnő, Aragóniai Katalin. Fiatalkorában unokatestvére V. Károly német-római császár (I. Károly néven spanyol király is) jegyezte el. De Mária nem teljesítette Károly azon követelését, hogy nagy hozományával menjen Spanyolországba, felbontotta az eljegyzést. Mária 1525-ben walesi hercegnő lett, élete rossz irányba fordult apja válása után. Boleyn Anna gyűlölte Máriát, még az a veszély is fenyegette, hogy kivégzik e miatt. Anna megtiltotta, hogy Mária találkozzon az anyjával, Katalinnal, így ők soha többé nem látták egymást, csak titokban leveleztek, majd a még csecsemő Erzsébet udvarhölgyévé tette. Anna kivégzése után Mária bocsánatot nyert Henriknél, mert kényszerből elismerte őt az Anglikán Egyház fejének és elismerte azt is, hogy apja és anyja házassága vérfertőző volt, ezt a gyengeségét később meg is bánta. Ezután a rangjához illő udvartartást kapott és ő lett Európa legfontosabb hercegnője. Különösebb szépségnek nem volt mondható viszont az emberek kedvelték, szép alt énekhangja és kitűnő nyelvtehetsége volt. Amikor Henrik elvette hatodik feleségét, akkor visszatérhetett a királyi udvarba, sőt megkapta a trónöröklés jogát is Edward és VIII: Henrik születendő gyermekei után. Máriának nem csak Boleyn Anna királynéskodása alatt kellett féltenie a fejét, hanem VI. Edward uralkodása alatt is, amikor a király az angol nyelvet tette kötelezővé a misék folyamán, de Mária a saját kápolnájában továbbra is latinul miséztetett. Majd Edward halála után, amikor Lady Jane került a trónra, akkor a nép őt tartotta a jogos uralkodónak, így néhány napon belül a harminchét éves asszony diadalmasan bevonult Londonba.[40] Hithű katolikus neveltetésben részesült, így érthető, hogy amikor hatalomra került a legnagyobb célja a protestantizmus visszaszorítása és a katolicizmus vissza hozatala Angliába. Ennek egyik jele az volt, hogy 1554-ben feleségül ment spanyol Fülöphöz, V. Károly fiához. Az emberek gyűlölték Fülöpöt, mert főleg őt hibáztatták az elkövetkező három év vérengzéséért. Több mint háromszáz protestánst égettek meg, ezzel megalapozva az angol protestáns mártírok mítoszát.[41] Mária és a Parlament között feszült volt a viszony, mivel a királynő elég öntörvényű volt, például a leendő férje megválasztásakor is. Azok az emberek, akik VIII. Henrik uralkodása alatt kaptak földet, méghozzá a kolostori birtokok elkobzása miatt, azok féltek a legjobban a katolicizmus újra államvallássá tételétől. Közvetlenül a házasság után Sir Thomas Wyat protestáns felkelést robbantott ki, ami egy ideig sikeresen tört előre London felé, de végül legyőzték és kivégezték. Odáig fajultak a dolgok, hogy a Franciaországgal folytatott sikertelen háború során Anglia 1588-ban elvesztette Calais-t. Mária több vetélés és álterhesség után, gyermektelenül, magányosan, betegségtől és depressziótól sújtottan halt meg Londonban 1588. november 17-én. Az ország megkönnyebbüléssel fogadta ezt és Mária húgának, Erzsébetnek a trónra lépését.[42]



[1] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /256. oldal/

[2] David Hilliam: Királyok, királynék és fattyak, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen /147. oldal/

[3] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /257. oldal/

[4] David Hilliam: Királyok, királynék és fattyak, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen /147. oldal/

[5] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /21. oldal/

[6] Szántó György Tibor: Anglia története, Kozmosz könyvek /103. oldal/

[7] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /157. oldal/

[8] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /23. oldal/

[9] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /157. oldal/

[10] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /21. oldal/

[11] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /158. oldal/

[12] Szántó György Tibor: Anglia története, Kozmosz könyvek /106. oldal/

[13] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /21. oldal/

[14] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /157. oldal/

[15] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /24. oldal/

[16] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /25. oldal/

[17] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /158. oldal/

[18] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /25. oldal/

[19] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /258. oldal/

[20] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /25. oldal/

[21] David Hilliam: Királyok, királynék és fattyak, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen /148. oldal/

[22] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /158. oldal/

[23] David Hilliam: Királyok, királynék és fattyak, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen /149. oldal/

[24] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /158. oldal/

[25] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /25. oldal/

[26] David Hilliam: Királyok, királynék és fattyak, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen /150. oldal/

[27] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /259. oldal/

[28] Péter Katalin: A szigetország uralkodói, Kossuth Könyvkiadó, 1993. /26. oldal/

[29] David Hilliam: Királyok, királynék és fattyak, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen /152. oldal/

[30] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /259. oldal/

[31] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /151. oldal/

[32] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /157. oldal/

[33] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /151. oldal/

[34] Szántó György Tibor: Anglia története, Kozmosz könyvek /109. oldal/

[35] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /159. oldal/

[36] Szántó György Tibor: Anglia története, Kozmosz könyvek /110. oldal/

[37] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /159. oldal/

[38] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /151. oldal/

[39] David Hilliam: Királyok, királynék és fattyak, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen /74. oldal/

[40] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /451. oldal/

[41] Kovács Zoltán: Anglia az újkorban, in: Európa az Újkorban, szerk. Orosz István; ifj. Barta János és Angi János, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 2006. /160. oldal/

[42] Britannica Encyclopaedia Uralkodók és Dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. /451. oldal/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

forroalmaskedvelo@gmail.com

(katus, 2013.05.04 11:11)

tök tutko az oldal